" Amikor fölmegyel az Öt Szent hegyre, magasan állok a mennyei szelek fölött, túllátok a Négy Tengeren, s az ezernyi hegycsúcsot apró csigának látom, s az ezernyi folyót hajladozó övnek, az ezernyi fát kelkáposztának. A Tejút, mintha köpönyegemet súrolná, fehér felhők futnak át a hónom alatt, a levegőben úszó sast mintha elérném karommal, a nap és a hold pedig halántékom mellett halad el. Halkan kell itt beszélnem, nem csak azért, hogy a hegy szellemét el ne ijesszem, de azért is, hogy isten az ő trónján meg ne hallja. Föllöttünk a tiszta égbolt, egyetlen folt sincs a hatalmas térségben, alattunk pedig eső, mennydörgés, viharos sötétség támad tudtunk nélkül s a mennydörgés robaját csak úgy halljuk, mint a kisbaba gügyögését. E pillanatban szememet elvakítja a fény, lelkem mintha kiszállna atér korlátai közül s úgy érzem, mintha a messze utazó szelek hátán lovagolnék, de nem tudom merre. Vagy amikor nyugaton elrejtőzni készül a nap, s keleten a látóhatár alól felbukkan a hold, a felhők minden irányban sugároznak, bíbor és kék színek csillognak az égen s a távoli és közeli csúcsok egy kurta pillanat alatt világosabb színt öltenek. Vagy éj közepén templomi harangok kongását és tigris bömbölését hallom s aztán zúgó szélroham következik s mert a templom kőcsarnokának kapuja nyitva van, bebújok ruhámba és fölkelek- íme, a Tengerinyúl Szelleme (a hold) lenyugvóban, a magasabb lejtőkön még látszanak az utolsó hóesés maradványai, az éjszaka fénye valami határozatlan fehér tömeg, a távoli hegyek körvonalai alig láthatók. Ilyen pillanatokban érzem, hogy testem fürdik a hűs levegőben és minden érzéki vágyam megszűnik. Vagy talán megpillantom a Szent Hegy istenét, amint teljes méltóságában ül trónján s fogadja az alacsonyabb rangú szellemet. Se szeri se száma a lobogóknak és mennyezeteknek, a levegő tele a fuvola és a harangok zenéjével, a paloták teteje felhőköpenybe és ködfátyolba van burkolva, körvonalaik látszanak is meg nem is, s úgy érezzük, hogy hol közel vannak, hol végtelenül messze. Oh, tökéletes boldogság az istenek zenéjét hallgatni, miért, hogy egy hideg szélroham oly hamar félbeszakítja?
Az Öt Szent Hegy mellett sok más híres hegység van még és megszámlálhatatlan szent hely, ajol tündérek vagy szellemek tanyája van. Szandálban indulok el, kezemben bambuszpálca s bár valamennyit nem látogathatom meg, elmegyek addig, ameddig erőm engedi. Ha meredek csúcshoz érek, amely vakmerően szökken az ég felé s ember nem mászta meg soha, kötélhez kötöm magam s felmászom a tetejére. Ha törött kőhíhoz éérek vagy régi kapuhoz, amelyet váratlanul nyitva találok, félelem nélkül belépek rajta; vagy ha sziklabarlang kerül utamba, oly sötét, hogy mélyére nem látni, csak egy hasadékon át éri egyetlen fénysugár: fáklyát gyújtok s félelem nélkül lépek be egymagam, azt remélve, hogy emelkedett gondolkodású taoistákat... találok ott.
Meglátogatom a híres folyókat és tavakat is. Az ilyen mély vizekben halak, sárkányok és víziszellemek tanyáznak. Ha a levegő nyugodt s a víz sima, mint a tükör, tudjuk, hogy akkor az Isteni Sárkány békésen alszik, egy gyöngyszemet őrizve mellében. Ha a víz fényei összevegyülnek az ég színével, tiszta, holdas éjszakán, akkor tudjuk, hogy a Sárkánykirály Hercegnője és a Folyó úrnője vonulnak ki mennyezet alatt, kezükben fuvolával, vadonatúj fátyolszövet ruhában s hímzett cipőben lépkednek a csörgedező víz fölött. Ez a menet halad szeünk előtt egy darabig, aztán eltűnik. Oh, milyen hűvös van ilyenkor! Vagy dühös szél korbácsolja a vizet, óriási hullámok támadnak föl s ilyenkor tudjuk, hogy Cs'ihyi, a mesebeli madár szelleme haragszik a T'ienvu, a nyolcfejű víziszellem siet segítségére. Ilyenkor a nagy föld úgy forog, mint a malomkerék, rázkódik, mint a szita s mintha látnók, hogy tör utat az ég felé a Csang, az öreg Sárkány, karjaiban hordva kilenc fiát. Oh, milyen nagyszerű a látvány ilyenkor!"
Az Öt Szent Hegy mellett sok más híres hegység van még és megszámlálhatatlan szent hely, ajol tündérek vagy szellemek tanyája van. Szandálban indulok el, kezemben bambuszpálca s bár valamennyit nem látogathatom meg, elmegyek addig, ameddig erőm engedi. Ha meredek csúcshoz érek, amely vakmerően szökken az ég felé s ember nem mászta meg soha, kötélhez kötöm magam s felmászom a tetejére. Ha törött kőhíhoz éérek vagy régi kapuhoz, amelyet váratlanul nyitva találok, félelem nélkül belépek rajta; vagy ha sziklabarlang kerül utamba, oly sötét, hogy mélyére nem látni, csak egy hasadékon át éri egyetlen fénysugár: fáklyát gyújtok s félelem nélkül lépek be egymagam, azt remélve, hogy emelkedett gondolkodású taoistákat... találok ott.
Meglátogatom a híres folyókat és tavakat is. Az ilyen mély vizekben halak, sárkányok és víziszellemek tanyáznak. Ha a levegő nyugodt s a víz sima, mint a tükör, tudjuk, hogy akkor az Isteni Sárkány békésen alszik, egy gyöngyszemet őrizve mellében. Ha a víz fényei összevegyülnek az ég színével, tiszta, holdas éjszakán, akkor tudjuk, hogy a Sárkánykirály Hercegnője és a Folyó úrnője vonulnak ki mennyezet alatt, kezükben fuvolával, vadonatúj fátyolszövet ruhában s hímzett cipőben lépkednek a csörgedező víz fölött. Ez a menet halad szeünk előtt egy darabig, aztán eltűnik. Oh, milyen hűvös van ilyenkor! Vagy dühös szél korbácsolja a vizet, óriási hullámok támadnak föl s ilyenkor tudjuk, hogy Cs'ihyi, a mesebeli madár szelleme haragszik a T'ienvu, a nyolcfejű víziszellem siet segítségére. Ilyenkor a nagy föld úgy forog, mint a malomkerék, rázkódik, mint a szita s mintha látnók, hogy tör utat az ég felé a Csang, az öreg Sárkány, karjaiban hordva kilenc fiát. Oh, milyen nagyszerű a látvány ilyenkor!"
