szombat, december 4

Ming Liao Ce utazásai- II. Az utazás módja

" Elindulok egy barátommal, aki szereti a ködös hegyeket, s mindegyikünk kulacsot visz magával, köpenyt kerít a nyakába és száz pénzdarabot tesz a zsebébe. Többre nincs szükségünk, de a százat mindig igyekszünk épségben tartani, véletlen eshetőségekre. Aztán koldulva járunk végig városokon, falvakon, skarlát-kapukon és fehér udvarházakon, taoista templomokon és szerzeteskunyhókon. Vigyázunk arra, hogy mit koldulunk: rizst kérünk és nem bort, főzeléket és nem húst. Koldulásunk hangja alázatos, de nem szánalmat keltő. Ha adnak valamit az emberek otthagyjuk őket, s ha nem adnak, akkor is otthagyjuk; hiszen egész célunk csak az, hogy éhségünket elverjük. Ha durván bánnak velünk, azt főhajtással fogadjuk. Némelykor, ha nincs hol koldulnunk és nem tehetünk mást, elköltünk egyet-kettőt a magunkkal vitt száz pénzdarabból s kipótoljuk, amikor lehet. De pénzt nem adunk ki, csak kényszerűségből.
Kitűzött cél nélkül utazunk, megállunk éjszakára, ahol vagyunk, s igen lassan járunk, talán tíz li-t teszünk meg egy nap, de talán húszat, harmincat, negyvenet vagy ötvenet. NEm igyekszünk túlságosan sokat megtenni, nehogy kifáradjunk. Ha aztán hegyekhez és folyókhoz érünk, ha megtetszenek nekünk a források, fehér sziklák, víziszárnyasok és hegyi madarak, kiválasztunk valami helyet valami szigetecskén, leülünk egy sziklára s messzeségbe nézünk Ha favágókkal, halászokkal, falusiakkal vagy öreg parasztokkal találkozunk, nem kérdezzük a nevüket, a magunkét sem mondjuk meg, nem beszélünk az időről sem, hanem röviden elcsevegünk a falusi élet szépségeiről. Kis idő múlva sajnálkozás nélkül búcsúzunk el tőlük.
Nagy hidegben vagy nagy melegben tanyát kell keresnünk, amely az időjárás viszontagságaitól megvédjen. Az úton félreállunk, s előre engedünk másokat, a révnél pedig várunk, hogy előbb mások szálljanak be a hajóba. De ha vihar van, nem próbálunk átkelni a vízen, ha pedig félúton ér a vihar, lecsöndesítjük lelkünket s az életet megértvén, a sorsra bízzuk a döntést és így szólunk: " Ha átkelés közben vízbe kell fulladnunk, akkor ez az ég akarata. Megmenekülhetünk e ha búslakodunk? Ha nem tudunk megmenekülni, itt végződik az utazásunk. Ha szerencsésen megmenekülünk, tovább megyünk, mint eddig. Ha útközben összetalálkozunk valami faragatlan fickóval, vagy véletlenül belebotlunk s ha a fickó durva, udvariasan bocsánatot kérünk tőle. Ha a bocsánat kérés után mégsem menekülhetünk a harctól, akkor itt végződik az utazásunk. De ha megmenekülünk, továbbmegyünk, mint eddig. Ha valamelyikünk megbetegszik, megállunk, hogy ápoljuk, s a másik igyekszik egy kis orvosságra valót koldulni, de maga a beteg nyugodtan fogja fel a dolgot. Magába tekint és nem fél a haláltól. Így a súlyos betegség, könnyű betegséggé válik, a könnyű betegség pedig tüstént meggyógyul. Ha úgy akarja az ég, hogy napjaink meg legyenek számlálva, akkor itt végződik az utazásunk. De ha megmenekülünk, akkor továbbmegyünk, mint eddig. Természetes, hogy vándorlásaink közben felébreszthetjük a rendőrök és strázsák gyanúját s elfoghatnak bennünket minit kémeket. Akkor vagy ravaszsággal vagy őszinteséggel igyekszünk menekülni. Ha nem tudunk megmenekülni, akkor itt végződik az utazásunk. De ha megmenekülünk, akkor továbbmegyünk, mint eddig. Természetesen megpihenünk éjszakára egy gyékényfödelű kunyhóban vagy kőfülkében, de ha ilyen helyet lehetetlen találni, akkor lefekszünk egy templom kapuja előtt vagy egy sziklamélyedésben, vagy házak fala mellett, vagy nagy fák alatt. Meglehet, hogy hegyi szellemek nem árthatnak nekünk, de tigrisek vagy farkasok ellen nem tudunk védekezni. Ámde nem az ég dönt-e sorsunk felől? Rábízzuk hát magunkat a világegyetem törvényeire s még csak arcunk színe sem változik. Ha fölfalnak bennünket, akkor ez a sorsunk, akkor itt végződik az utazásunk. De ha megmenekülünk, akkor továbbmegyünk, mint eddig..."

Nincsenek megjegyzések: