Ming Liao Ce uatzásai- III. Nagy magasságokban

" Amikor fölmegyel az Öt Szent hegyre, magasan állok a mennyei szelek fölött, túllátok a Négy Tengeren, s az ezernyi hegycsúcsot apró csigának látom, s az ezernyi folyót hajladozó övnek, az ezernyi fát kelkáposztának. A Tejút, mintha köpönyegemet súrolná, fehér felhők futnak át a hónom alatt, a levegőben úszó sast mintha elérném karommal, a nap és a hold pedig halántékom mellett halad el. Halkan kell itt beszélnem, nem csak azért, hogy a hegy szellemét el ne ijesszem, de azért is, hogy isten az ő trónján meg ne hallja. Föllöttünk a tiszta égbolt, egyetlen folt sincs a hatalmas térségben, alattunk pedig eső, mennydörgés, viharos sötétség támad tudtunk nélkül s a mennydörgés robaját csak úgy halljuk, mint a kisbaba gügyögését. E pillanatban szememet elvakítja a fény, lelkem mintha kiszállna atér korlátai közül s úgy érzem, mintha a messze utazó szelek hátán lovagolnék, de nem tudom merre. Vagy amikor nyugaton elrejtőzni készül a nap, s keleten a látóhatár alól felbukkan a hold, a felhők minden irányban sugároznak, bíbor és kék színek csillognak az égen s a távoli és közeli csúcsok egy kurta pillanat alatt világosabb színt öltenek. Vagy éj közepén templomi harangok kongását és tigris bömbölését hallom s aztán zúgó szélroham következik s mert a templom kőcsarnokának kapuja nyitva van, bebújok ruhámba és fölkelek- íme, a Tengerinyúl Szelleme (a hold) lenyugvóban, a magasabb lejtőkön még látszanak az utolsó hóesés maradványai, az éjszaka fénye valami határozatlan fehér tömeg, a távoli hegyek körvonalai alig láthatók. Ilyen pillanatokban érzem, hogy testem fürdik a hűs levegőben és minden érzéki vágyam megszűnik. Vagy talán megpillantom a Szent Hegy istenét, amint teljes méltóságában ül trónján s fogadja az alacsonyabb rangú szellemet. Se szeri se száma a lobogóknak és mennyezeteknek, a levegő tele a fuvola és a harangok zenéjével, a paloták teteje felhőköpenybe és ködfátyolba van burkolva, körvonalaik látszanak is meg nem is, s úgy érezzük, hogy hol közel vannak, hol végtelenül messze. Oh, tökéletes boldogság az istenek zenéjét hallgatni, miért, hogy egy hideg szélroham oly hamar félbeszakítja?
Az Öt Szent Hegy mellett sok más híres hegység van még és megszámlálhatatlan szent hely, ajol tündérek vagy szellemek tanyája van. Szandálban indulok el, kezemben bambuszpálca s bár valamennyit nem látogathatom meg, elmegyek addig, ameddig erőm engedi. Ha meredek csúcshoz érek, amely vakmerően szökken az ég felé s ember nem mászta meg soha, kötélhez kötöm magam s felmászom a tetejére. Ha törött kőhíhoz éérek vagy régi kapuhoz, amelyet váratlanul nyitva találok, félelem nélkül belépek rajta; vagy ha sziklabarlang kerül utamba, oly sötét, hogy mélyére nem látni, csak egy hasadékon át éri egyetlen fénysugár: fáklyát gyújtok s félelem nélkül lépek be egymagam, azt remélve, hogy emelkedett gondolkodású taoistákat... találok ott.
Meglátogatom a híres folyókat és tavakat is. Az ilyen mély vizekben halak, sárkányok és víziszellemek tanyáznak. Ha a levegő nyugodt s a víz sima, mint a tükör, tudjuk, hogy akkor az Isteni Sárkány békésen alszik, egy gyöngyszemet őrizve mellében. Ha a víz fényei összevegyülnek az ég színével, tiszta, holdas éjszakán, akkor tudjuk, hogy a Sárkánykirály Hercegnője és a Folyó úrnője vonulnak ki mennyezet alatt, kezükben fuvolával, vadonatúj fátyolszövet ruhában s hímzett cipőben lépkednek a csörgedező víz fölött. Ez a menet halad szeünk előtt egy darabig, aztán eltűnik. Oh, milyen hűvös van ilyenkor! Vagy dühös szél korbácsolja a vizet, óriási hullámok támadnak föl s ilyenkor tudjuk, hogy Cs'ihyi, a mesebeli madár szelleme haragszik a T'ienvu, a nyolcfejű víziszellem siet segítségére. Ilyenkor a nagy föld úgy forog, mint a malomkerék, rázkódik, mint a szita s mintha látnók, hogy tör utat az ég felé a Csang, az öreg Sárkány, karjaiban hordva kilenc fiát. Oh, milyen nagyszerű a látvány ilyenkor!"

Ming Liao Ce utazásai- II. Az utazás módja

" Elindulok egy barátommal, aki szereti a ködös hegyeket, s mindegyikünk kulacsot visz magával, köpenyt kerít a nyakába és száz pénzdarabot tesz a zsebébe. Többre nincs szükségünk, de a százat mindig igyekszünk épségben tartani, véletlen eshetőségekre. Aztán koldulva járunk végig városokon, falvakon, skarlát-kapukon és fehér udvarházakon, taoista templomokon és szerzeteskunyhókon. Vigyázunk arra, hogy mit koldulunk: rizst kérünk és nem bort, főzeléket és nem húst. Koldulásunk hangja alázatos, de nem szánalmat keltő. Ha adnak valamit az emberek otthagyjuk őket, s ha nem adnak, akkor is otthagyjuk; hiszen egész célunk csak az, hogy éhségünket elverjük. Ha durván bánnak velünk, azt főhajtással fogadjuk. Némelykor, ha nincs hol koldulnunk és nem tehetünk mást, elköltünk egyet-kettőt a magunkkal vitt száz pénzdarabból s kipótoljuk, amikor lehet. De pénzt nem adunk ki, csak kényszerűségből.
Kitűzött cél nélkül utazunk, megállunk éjszakára, ahol vagyunk, s igen lassan járunk, talán tíz li-t teszünk meg egy nap, de talán húszat, harmincat, negyvenet vagy ötvenet. NEm igyekszünk túlságosan sokat megtenni, nehogy kifáradjunk. Ha aztán hegyekhez és folyókhoz érünk, ha megtetszenek nekünk a források, fehér sziklák, víziszárnyasok és hegyi madarak, kiválasztunk valami helyet valami szigetecskén, leülünk egy sziklára s messzeségbe nézünk Ha favágókkal, halászokkal, falusiakkal vagy öreg parasztokkal találkozunk, nem kérdezzük a nevüket, a magunkét sem mondjuk meg, nem beszélünk az időről sem, hanem röviden elcsevegünk a falusi élet szépségeiről. Kis idő múlva sajnálkozás nélkül búcsúzunk el tőlük.
Nagy hidegben vagy nagy melegben tanyát kell keresnünk, amely az időjárás viszontagságaitól megvédjen. Az úton félreállunk, s előre engedünk másokat, a révnél pedig várunk, hogy előbb mások szálljanak be a hajóba. De ha vihar van, nem próbálunk átkelni a vízen, ha pedig félúton ér a vihar, lecsöndesítjük lelkünket s az életet megértvén, a sorsra bízzuk a döntést és így szólunk: " Ha átkelés közben vízbe kell fulladnunk, akkor ez az ég akarata. Megmenekülhetünk e ha búslakodunk? Ha nem tudunk megmenekülni, itt végződik az utazásunk. Ha szerencsésen megmenekülünk, tovább megyünk, mint eddig. Ha útközben összetalálkozunk valami faragatlan fickóval, vagy véletlenül belebotlunk s ha a fickó durva, udvariasan bocsánatot kérünk tőle. Ha a bocsánat kérés után mégsem menekülhetünk a harctól, akkor itt végződik az utazásunk. De ha megmenekülünk, továbbmegyünk, mint eddig. Ha valamelyikünk megbetegszik, megállunk, hogy ápoljuk, s a másik igyekszik egy kis orvosságra valót koldulni, de maga a beteg nyugodtan fogja fel a dolgot. Magába tekint és nem fél a haláltól. Így a súlyos betegség, könnyű betegséggé válik, a könnyű betegség pedig tüstént meggyógyul. Ha úgy akarja az ég, hogy napjaink meg legyenek számlálva, akkor itt végződik az utazásunk. De ha megmenekülünk, akkor továbbmegyünk, mint eddig. Természetes, hogy vándorlásaink közben felébreszthetjük a rendőrök és strázsák gyanúját s elfoghatnak bennünket minit kémeket. Akkor vagy ravaszsággal vagy őszinteséggel igyekszünk menekülni. Ha nem tudunk megmenekülni, akkor itt végződik az utazásunk. De ha megmenekülünk, akkor továbbmegyünk, mint eddig. Természetesen megpihenünk éjszakára egy gyékényfödelű kunyhóban vagy kőfülkében, de ha ilyen helyet lehetetlen találni, akkor lefekszünk egy templom kapuja előtt vagy egy sziklamélyedésben, vagy házak fala mellett, vagy nagy fák alatt. Meglehet, hogy hegyi szellemek nem árthatnak nekünk, de tigrisek vagy farkasok ellen nem tudunk védekezni. Ámde nem az ég dönt-e sorsunk felől? Rábízzuk hát magunkat a világegyetem törvényeire s még csak arcunk színe sem változik. Ha fölfalnak bennünket, akkor ez a sorsunk, akkor itt végződik az utazásunk. De ha megmenekülünk, akkor továbbmegyünk, mint eddig..."

Ming Liao Ce utazásai- I. az elkívánkozás oka

Popper Péter - Belső utak könyve c művéből néhány részlet lesz ezek alatt a címek alatt...

Ming Liao Ce valamikor hivatalnok volt, s megunta, hogy mindig szíve ellenére kellett beszélnie s a helyes formával ellenkező ceremóniákat kellett végrehajtania. Mit jelent az , hogy valakinek a szíve ellenére kell beszélnie? A házigazda és látogatója mélyen hajlonganak egymás előtt, néhány közömbös szót szólnak az időről s azután nem mernek tovább beszélni. Olyan emberek, akiket életünkben először látunk, kezet ráznak velünk s erősítgetik, hogy kebel barátaink, de mihelyt elmentek, tökéletesen közömbösek vagyunk egymásnak. Ha dicsérünk valakit, a szent Poyi-hoz hasonlítjuk, de mihelyt hátat fordított, úgy beszélünk róla mint a tolvaj Csehről. Ha kényelmesen üldögélünk és kellemesen beszélgetünk, igyekszünk megőrizni kevés szavú méltóságunkat, bár sok mindent szeretnénk egymásnak elmondani; és nemes ideálokról locsogunk, holott erkölcstelenül viselkedünk. Félünk, hogy szívünket feltárva elárulnók az igazságot s ezzel megbántanánk valakit, félretesszük hát ezeket a gondolatokat s engedjük, hogy a társalgás hányódjék-vetődjék hétköznapi tárgyak körül.

Némelykor meg éppen színházat játszunk és sóhajtozunk, vagy kiáltozunk, vagy gondolatainkat eltakarjuk, úgy hogy fülünk, szemünk, szájunk és orrunk nem a mién többé, s haragunk örömünk, neveltetésünk és megbotránkozásunk nem őszinte. Ez a társadalom megállapodott szokása s nem lehet változtatni rajta. És mit jelent az, hogy a "helyes formával ellenkező ceremóniákat kell végrehajtanunk?"

Amikor embertársainkkal beszélünk, akármilyen rangbéliek is, hajlongunk és bókolunk egész áldott nap, noha régi barátok közt vagyunk. Ok nélkül leszakadunk némelyektől, mintha halálos ellenségeink lennének s hasonlóképpen ok nélkül igyekszünk másokhoz közelebb férkőzni, noha igazi közösség nincs közöttünk. A nemes úr alig nyitotta ki száját, már harsogva feleljük: " Parancsára, kegyelmes uram!" hiszen csak karját kellene fölemelnie, s lecsapnák a fejünket. Látunk két embert, akik látogatják egymást, s bár utálják egymás képét látni, napokat töltenek azzal, hogy szorgalmasan leszállnak lovukról és hátrahagyják névjegyüket. Márpedig, ha egy barátunkat meglátogatjuk, hogy tudakozódjunk hogylétéről, ennek nem volna szabad üres formaságnak lenni. Vajon így gondolták ezt a régi királyok, akik ezeket a ceremóniákat megalapították? Felvesszük ruhánkat és övünket, úgy érezzük magunkat, mint ketrecbe zárt majom s még vakarózni sem tudunk, ha tetű csíp és viszket a bőrünk. Ha kényelmesen járunk az utcán, félünk nehogy mag találjuk sérteni a törvényt. Szemünk tüstént az orrunkat nézi, s nem merünk egy kurta távolságon túl pillantani, s ha pedig megteszük, mások néznek ránk, s próbálják kifürkészni, hogy mi járatban vagyunk. Ha nagy szükségünk van arra, hogy könnyítsünk magunkon, alig merünk megállni valami mentség nélkül. A magasabb tiszt viselők örökösen arra gondolnak, hogy kard van előttük, s mások bírálata a hátuk mögött. Testüket gyötri a hideg, s meleg évszak, szívüket pedig a birtoklás vágya, s a veszteség félelme. Még a legnemesebb, s leglovagiasabb szellemek is, akikben megvan a bölcs kiábrándultság érzete és meg vannak elégedve önmagukkal, beleesnek ebbe a csapdába, mihelyt tiszt viselőkké lesznek. Ezért tehát, hogy szívét és akaratát fölszabadítsa, Ming Liao Ce útnak indul a Nemtörődömség Birodalma felé.

Azt mondhatja valaki: " Így hallottam, hogy a TAO követője csöndességben él és nem érzi magát elhagyatottnak; tömegben él és nem érzi a zajt. A világban él és mégis kívül áll rajta; semmi sem köti és nincs szüksége fölszabadulásra és hamarosan fűzfa nő ki bal hónaljából és madár fészkel a feje búbján. Ez a tetőpontja a nyugalom és felszabadulás művelésének. Konyhai cselédnek lenni, vagy a szemetet fölszedegetni a földről, a legalacsonyabb foglalkozások közé tartozik, de a szentet ez sem zavarja. Vajon nem teszed-e szellemedet tested szolgájává, amikor félsz a hivatali élet megkötöttségeitől s szokatlan helyekre kívánsz utazni?"

Ming Liao Ce pedig ezt feleli: " Aki a TAO-t elérte, az beleléphet a vízbe és nem nedvesedik meg, beleugorhatik a tűzbe és nem ég meg, úgy lépdelhet a valóságon, mintha üresség volna. Otthon lehet, akárhol van is és egyedül lehet bármilyen környezetben. Ez természetes sajátossága. De én nem értem el a TAO-t, én csak szeretem a TAO-t. Aki elérte a Taot, az ura önmagának s a világegyetem szétolvad a szemében. Vesd őt lármás és piszkos társaságba s olyan lesz, mint a lótusz virág, amely iszapos vízből nő ki s a víz megérinti, de foltot nem ejt rajta. Ezért nem kell válogatnia, hogy hová menjen. Én még nem vagyok erre méltó, mert olyan vagyok, mint a szélnek engedelmeskedő fűzfa, ha a szél nem fúj, nyugodtan állok s ha a szél megindul, megindulok én is. Olyan vagyok, mint a föveny a vízben- tiszta vagy iszapos, amilyen a víz. Gyakran elértem a tisztaságot, s a nyugalmat egy egész napra s aztán elvesztettem egy pillanat alatt, némlyekor pedig elértem a tisztaságot és nyugalmat egy esztendőre s aztán elvesztettem egy nap alatt. Nem volt lehetséges, hogy faképnél hagyjak mindent s ne engedjem magam az anyagi környezettel zavartatni. Megyek tehát, hogy felszabadítsam szívemet, szabadjára engedjem szellememet s elutazom a Nemtörődömség Birodalmába."